Míg a halál el nem választ - novellaverseny

Míg a halál el nem választ

 

Tavasz. Ilyenkor virítanak a virágok, ekkor térnek vissza az elköltöző madarak, majd dalra fakadnak. Kisüt a nap, és beborítja az egész eget fényével. Az emberek sürögnek, forognak az utcákon. De az ez évi március elseje teljesen más volt, mint a megszokott. A kicsiny falucska kihalt volt. Az eső úgy esett mintha dézsából öntötték volna, napok óta csak szakadtak a vízcseppek. A bánat honolt minden házban, a gyász. Szinte minden családban eltávozott az élők sorából valaki. Rokonok, barátok összegyűltek és hegyén, hátán csak sírtak. Ez mind egy csúfos halálos járványnak köszönhető volt.

Viszont senki sem volt olyan rossz hangulatban, mint a polgármester lánya. Gyászruhában ült az ablak előtt, egyre csak a tájat fürkészte. Sötét haja kócos volt. Szeme kiszáradt a sok sírástól. Sminkje elkenődött. Szája kiszáradt.

• Drágám, biztos, hogy most szeretnél menni a temetésre? – lépett be édesanyja a szobájába. A lány hangja rekedt volt és szomorú, de őt nem érdekelte semmi más, csak hogy hőn szeretett férfija visszatérjen a halálból, ez volt az egyetlen kívánsága. Mely sosem válhat valóra, és ezt ő maga is tudta.
• Biztos- gügyögte a nő
• Akkor induljunk- segített föl állni lányának, majd férjével csatlakozva karöltve indultak el a temetőbe

A lányt nem érdekelte, hogy záporozott az eső. Mindenki furcsállta, hogy az oly régen még bolondos lány volt olyan hiú és ilyen csúfos időben tartja meg álmai férfija temetését. A fekete esernyőre, melyet fejük fölött tartottak kopogtak az esőcseppek. Az utcákon megannyi hatalmas tócsa nyúlt szét.

A temetőbe érve fölcsengett a gyászos hangulatú zene, mely még szomorúbbá tette a szertartást. A tiszteletes már várt rájuk. Ők hárman vettek csak részt a temetésen, ugyanis a lány nem akarta, hogy szerelme szertartására a szűkös családon kívül más is elmenjen.

• Kedves hozzátartozók- kezdte a pap a temetés levezetését, amit a lány újabb könnyekkel jutalmazott. Szívében óriási lyuk tátongott. Elvesztette egykori legjobb barátját, kinek már csak ő maradt, és a majdani férjét. A lányt sem az anyja sem az apja nem tudta megvigasztalni.

A férfival az óvodában ismerkedtek meg, és tini koráig a legjobb barátokká váltak. Minden pillanatot együtt töltöttek. Elválaszthatatlanok voltak. Azután az érzelmek a szerelemmé alakultak. A férfi megkérte a szeretett nőt, hogy menjen hozzá feleségül, aki öröm könnyei közt igent mondott. Ezután történt a csúfondáros járvány, melyet a férfi is elkapott, és sajnálatos módon meghalt. Amibe a lány szinte belerokkant, nagyon is megviselte a dolog, de tartogatott valamit titkon a temetésre. Amit soha senkinek nem mondott el a vőlegénye halála óta.

Miután a tiszteletes befejezte a temetésre szánt búcsú szövegét, a lány könnyeivel küszködve fellépett az állványra és mély levegőt véve belevágott a férfitól való búcsúzásra.

• Tudják mi az az érzés, amikor a ragyogó napsütés után mindenre sötétség borul, gyászos hangulat, ami még egy ideig tűrhető viszont napok után őrjítő? Amikor valaki azt mondja, hogy addig veled marad míg a halál el nem választ, és erre válasz az, hogy másnapra távozik az élők sorából? Ha annyit sírsz, hogy több könny nem gurul le az arcodon? Ha kötegestül használod el a papír zsebkendőket, s elhanyagolod magad, mert a miatt az ember miatt éltél, s ő már nincs többé? Ezután életed végéig azzal a tudattal élsz együtt, hogy boldogok voltatok ám ő elment egy másik országba, melynek neve Mennyország. De mondok én valamit- törölte le az újra előbuggyanó könnyeket- én ezt nem tudom elviselni. Maguk nem tudják mi az az érzés, amikor egy valakin függött az életed, mert ő miatta éltél, hogy boldoggá tedd! S ő is elment, én pedig követem…- akadt el a hangja, majd valahonnan a semmiből egy kést húzott elő s a szíve fölé tartotta
• Ne! Kislányom mit művelsz?- csengett föl az édesanyja hangja
• Semmi! Még a halál sem tud minket elválasztani, mert mi egyek vagyunk! Örökké! – ordította a lány, mialatt záporoztak könnyei, s a szívébe döfte az éles kést.

Édesanyja ebben a pillanatban ért föl az állványra, ám már késő volt, ugyanis egy szem lánya halálán volt. A lány elvesztette egyensúlyát így az asszony karjaiba esett. Utolsó szavai a lánynak így hangzottak: „Temess el vele anyám, mert mi egyek vagyunk”. Szemei lecsukódtak s soha nem nyitódtak fel. Anyja teljesítette a menyasszony utolsó kérését. Két személyes fehér márványból készült koporsót készíttetett, amibe lánya és annak szerelme került. A szerelmesek kezét összekulcsolták a koporsóban. Így kézen fogva élhettek tovább a mennyországon túl is.