Régi emlékek - novellaverseny

Fájó emlékek

Teljesen tiszta a kép. Néha még mindig hallom a hangokat. Kiabálás, lövések… annyi éven át kísértettek engem. Talán ideje lenne megszabadulni tőlük. Vagy ideje lenne elengedni őket. A rémálmaimban visszatérő régi emlékeimet. Nem csak engem kínoznak éjszakánként, vagy amikor elgondolkozok, és a tekintetem elréved, vissza ezekre az időkre. Több mint tíz éve nem hagynak nyugton. Néha olyan jó, hogy nem vagyok ezekkel egyedül. De ha csak jobban belegondolok, úgy sajnálom szegényt… semmi köze sem volt ehhez, mégis ugyanúgy kínozzák az emlékek, mint engem. Menedékre, megértésre találtunk egymásban, de segíteni nem tudunk.
Leonora vagyok, tizenhét éves. Christopher már tizenkilenc. Valójában édes mindegy. Az is mindegy, mióta vagyunk együtt, és hogyan jöttünk össze öt éve. Ezek a dolgok sajnos eltörpülnek a tizenkét éve történt katasztrófa miatt. Ideje lenne túllépni. Éppen ezért úgy gondoltuk, közös megegyezéssel, hogy visszamegyünk az erdőbe a házunkhoz. Az én régi otthonomhoz. Imádtam azt a helyet, de már nem bírnám elviselni.
- Biztosak vagyunk mi ebben? – nézett rám. Ugyanannyi volt a kétely és a félelem a szemünkben. Lehet, hogy félúton visszafordulok, vagy már két házzal lejjebb feladom.
- Meg kéne próbálni. – néztem rá határozatlanul, mire megfogta a kezem, és megtettük az első lépést a kapun kívülre.
Nem mintha most léptük volna át először a küszöböt, csak az óta az eset óta még egyszer sem gondoltunk arra, hogy talán el kéne menni a régi házhoz. Sokszor indultunk el arra, de sosem volt bennünk a gondolat, hogy most megcsináljuk. De most már nem lehet leállni. Valami hajt. Talán az emlékek térnek vissza, de most nem futamodok meg. Félek attól, hogy mi vár rám. De a tudat, az érzés, hogy Christopher ott van velem, biztonságérzetet ad, és megnyugtat. Lehunyom a szemem, aztán gyorsan kinyitom. Soha nem mertem több ideig csukott szemmel lenni. Mindig előjöttek a képek és visszajátszódtak a fejemben a történtek. Még nem állok készen, de majd ha odaérünk a kerítéshez, és átlépjük, talán mindennek vége lesz.
Elértük a város szélét, és lekanyarodtunk a földútra. Szerettem ezen az úton rohangálni. A fák között besütött a nap, a kacskaringós útnak pedig megvolt a maga varázsa a csipkebokrokkal, a deres levelekkel és a harmatcseppes fűszálakkal. Kiskoromban folyton itt fogócskáztunk, szinte látom magam előtt, ahogy Christopher fut utánam. Úgysem kapsz el! Szerettük, hogy nem egyenes, hogy meg van benne a csavar, hogy ha letérünk biztos valami új kaland vár ránk. Sohasem volt unalmas végigjönni rajta. Persze most nem süt a nap, a csipkebokrokról már leszedték a vörös bogyókat, a fák kopárak és szinte minden szürke, az egyetlen szín a megfagyott kökény kékje. Amióta elköltöztem innen, a varázs megszűnt, a környék kihalt lett. Pedig nem költöztem messzire, csak Chirstpoherékhez, akiknek kérdés sem volt: örökbe fogadnak. Ezért egy örök életre hálás vagyok nekik. Nem is pont ezért, hanem inkább azért, mert így nem szakadtam el Christophertől. Ő volt, és még mindig, megannyi pszichológus után is, ő az egyetlen, aki megért, és tudja, mit érzek, mert ő is ott volt. Ha bekerültem volna egy árvaházba, azt hiszem, teljesen összezuhanok. Nem éltem volna túl, azt, ami ott történt, a régi háznál, és arra már csak rátett volna pár lapáttal, hogy elveszítem az egyetlen barátom, szinte lelki társam, Christ.
Persze egy ilyen oldal után mindenki azt hinné, a mi kapcsolatunk unalmas és elég depressziós. Ez viszont egy igen téves feltételezés, mert bár tényleg néha szoktunk beszélgetni erről a mai dologról, vagyis arról, ami tizenkét éve történt, és ha látjuk, hogy a másikunknak eszébe jutott, már egyikünknek sem lesz jó hangulata, ettől függetlenül igenis vannak vidám napjaink! Ezeket a dolgokat leszámítva megmaradtunk, szinte ugyanolyannak, mint azelőtt voltunk. Életvidám, boldog „gyerekeknek”.
Megszorítottam a kezét, mire bátortalanul rám mosolygott. Ez adott egy kis erőt. Aztán befordultunk, magunk mögött hagytuk a nagy fenyőt, és megláttuk a házat. Szinte minden ugyanúgy volt. A rendőrök nem bolygatták meg a telket, vagy ha igen, a lehető legjobban visszarendezték. Ezért hálásak vagyunk, azt hiszem mindketten. Másodjára megpillantani olyan volt, mintha még mindig csak öt éves lennék, és győztesen, kissé kifáradva jönnék vissza a délutáni játszásból. Mintha anya az ablakból integetne, hogy már ideje bejönni, mert kész az uzsonna. Elképzeltem, ahogy mögöttem Chrissel, a kedvenc, pöttyös ruhámban berontok az ajtón és az uzsonnám követelem. Apa letenné az újságot és mosolyogva összeborzolná a hajunk, aztán ránézne a pici Meggiere, hogyan szunyókál a kis bölcsőjében. Még egy éves sem volt. Mi voltunk a tökéletes család. Na meg Chris, szinte ős is a családunkhoz tartozott, ahogy én az övékhez. Csak én még mindig.
Belöktük az ajtót, és elszörnyedve néztünk végig az előszobán. Fel volt dúlva, a bútorok egy része összetörve, és a fal még mindig véres volt… apa vére. De a falban nem volt lyuk. Hát persze, a golyó benne maradt a tüdejében. Megborzongtam. Gyorsan átvágtunk rajta, hogy bejuthassunk a konyhába. Siralmas volt. Piszkos volt, a bútorok ütött-kopottan ugyanúgy álltak, mint amikor észvesztve hagytuk el a házat. De a csészék, a tányérok, a rajzaink a falról, és még annyi minden, mind hiányzott. Valószínűleg ellopták. Annyira érzéketlenek. Minden egyes kis tárgyhoz tartozott valami emlék. Például mindig a piros bögrémből ittam a kakaót, abból semmi mást nem lehetett inni, és senki másnak, csakis nekem. És semmi másból nem ittam meg a kakaót, csakis abból a bögréből. Rágondolni, hogy az öt éven át kisajátított bögrémből most valahol a város túl végén valaki más issza a forró teát, kész gyilkosság.
Átmentünk a nappaliba. A nagy, kopott kanapé még mindig ott volt, és a kedvenc ülőalkalmatosságunk, a nagy bőrfotel. Imádtuk. Folyton ketten ültünk benne. Még kicsik voltunk, én öt, ő hét… elfértünk egymás mellett. Egymásra mosolyogtunk ettől az emléktől. Aztán a hallba értünk. Itt volt a lépcső és a hátsó ajtó is. Itt jöttek be a fekete ruhás, gonosz, felfegyverkezett emberek. Ők öltek meg mindenkit. Akkor a konyhában voltunk. Apa azt kiáltotta: „Fussatok!”, és elkezdett tuszkolni minket az előszoba felé. Ő volt leghátul, a betörők könnyen beérték. Anyát még sohasem láttam, olyan gyorsan futni, mint akkor, a picivel. Valójában Meggiet akarta megmenteni, nem saját magát. De meglőtték, és elesett, rá a kicsire. A kis húgomra. „Fussatok! Ne álljatok meg!” kiáltotta. De én teljesen ledermedve álltam. Végignéztem, ahogy anyát még egyszer, és még egyszer meglövik. Addigra már Meggie is meghalt. Mind meghaltak. Az egyik ember felénk nézett, és ki tuja, mi történik, ha Christopher nem ragadja meg a kezem, és rohan velem vissza a hosszú úton. Rohantam, mint még soha, pedig vissza akartam menni. Elhozni Meggiet, újraéleszteni a szüleimet, megbüntetni a két fekete ruhás alakot. Valójában nem tudtam, mit akarok, de nagyon vissza akartam menni. De nem mentem vissza, nem mehettem. És azóta meg sem próbáltam. Becsuktam az ajtót, hogy megadjam a módját. Nyiszorgott. Mindig nyiszorgott, sosem volt beolajozva. Apa nem akarta beolajozni. Végül csak volt valami szerencsénk a nyiszorgással, akkor is, ha csak pár másodpercet nyertünk is vele.
Ezután felmentünk az emeletre. Néhány másodpercig azt hittem, a fokok le akarnak szakadni a lábam alatt, de nem recsegtek, sőt, nem is fából voltak. Ott álltak, és őrizték az emlékeket, teljesen stabilan. Valamivel bátrabban vettem a lépcsőfokokat. Végül felértünk. A lépcsővel szemben a szüleink szobája volt. Azzal szemben lett volna Meggié, de még olyan kicsi volt, hogy anyuékkal aludt. A szobája még nem volt berendezve. Azért benyitottam, azzal kezdtem. Hogy miért a legmesszebbivel, én sem tudom. Talán azt vártam, hogy be lesz rendezve gyönyörű új bútorokkal, a fal rózsaszínre lesz festve, Meggie, már kicsit több mint egy évesen édesen szundítana a kiságyban, és közben az egyik játékból szólna az altatódal. De semmi ilyesmi nem várt, ami eléggé lehangolt. A szoba üresebb volt, mint valaha. Ezután az én szobám következett. Annyi emlék kötött ide. A falak valaha tele voltak tapétázva a rajzaimmal. Imádtam rajzolni, egész jól is ment. De már nem szeretek. A most üres polcon valamikor még ott sorakozott az összes mesekönyvem. Minden nap esti mesére aludtam el. Általában felolvastak valamelyik könyvből, találomra. Mindegyik történet a személyes kedvencem volt. De néha ők találtak ki történeteket, és mesélték el. Imádtam őket. Már elterveztem, hogy néha én fogok egy saját magam által kitalált történetet mesélni Meggienek, hogy arra aludjon el. Mindez pár perc alatt szertefoszlott. Aztán amikor jobban megnézem, a falon különös dolgokat vettem észre. Nem is volt olyan kopár. Csak piszkos, és a festés már nagyon halvány volt. Még mi csináltuk, négyen. Vízfestékkel kifestettük a fehér szobám. Volt rajta virág, királylány, pillangó, felhő, napocska… minden, amit csak el tudtam képzelni.
- Nézd! Ott vannak a kéznyomaink! És Meggie kezének a helye is ki van jelölve! – kiáltottam fel vidáman, és közelebb mentem. Leguggoltam, és a tenyerem ráhelyeztem a kézlenyomatra. Olyan kicsi voltam. Chris ugyanígy cselekedett, és felnevetett. Annyi munkánk volt benne, de sosem sajnáltuk rá az időt. Olyan volt ez, mint a bunker a kertjükben. Sosem felejtjük el ezeket. Nem volt sok idő, de életem legszebb emlékei ekkor történtek.
Mosolyogva hagytuk el a szobám, ám mikor benyitottam anyuék szobájába, ez a vidámság megszűnt. A szoba szinte teljesen üres volt. Nem volt már ott a hatalmas franciaágy, amin annyira szerettem ugrálni. Nem volt már ott a nagy tükör, ami előtt fél órákat is képes voltam csodálni magamon a legszebb ruhám. Csak egy valami volt ott: az ablak előtt Meggie ágyacskája. Még volt valami fehér takarófoszlány az alján, ami borzasztóan hervasztóan nézett ki. Egy kis cafatot letéptem belőle, és az orrom elé emeltem. Reménykedtem, hátha érződik rajta az az édes illat, de csak doh és penész szaga volt. Ettől még jobban elszomorodtam. Csak álltam ott, és néztem. Visszaemlékeztem, amikor még éltek, amikor még minden olyan szép volt és derűs, szinte láttam, ahogy a kis Meggie csillogó szemekkel néz rám, és játszik az ujjaival. Egy könnycsepp gurult le az arcomon. Ki tudja hányadik, nem figyeltem. Csak zokogva dőltem neki Christophernek.
- Úgy hiányoznak. – suttogtam, és szorosabban öleltem.
Még egyszer visszanéztem a házra, aztán a jövő felé fordulva, elindultunk hazafelé. Aznap éjjel egyikünkhöz sem látogatott el a visszatérő rémálmunk arról a napról. És holnap sem, sőt… azután sem.