Édesanyám gyermekkoromban sok történetet mesélt nekem különleges emberekről. Voltak köztük jók és rosszak is egyaránt. A kedvenceim mindig is a csodálatosan szép szirének voltak, akik nem voltak se jók se rosszak. Mindig azt mondogattam, hogy bárcsak egyszer én is közéjük tartoznék, egészen addig a napig…
Azt a napot sohasem fogom tudni elfelejteni.
„Apa késő este sem jött meg és anya már majdnem minden ismerősét felhívta. Senki sem látta aznap,- még dolgozni sem ment be. Anya lefektetett aludni, de nem volt, aki meséljen nekem, így hamar kikeltem az ágyamból, és lementem a konyhába. Épp telefonált, amikor leértem a lépcsőn. Hallottam, amikor azt mondta, hogy nem tud senki semmit apáról és letette a telefont. Halkan bementem hozzá, de ő csak ült az asztalnál és a semmibe bámult. A könnyek csendben folytak végig az arcán. Odaszaladtam hozzá és beültem az ölébe, de ő nem reagált semmire. Egy idő után nagyon fázni kezdtem, és közelebb bújtam anyához, ő pedig automatikusan átölelt. Ez volt az egyetlen reakciója. Majd kintről nevetés hangja ütötte meg a fülem. Nem tudom, hogy anya hallotta e, de amikor kinyílt az ajtó, összerezzent, mint aki egy rossz álomból ébredt volna. Megtörölte az arcát, majd velem együtt felállt és elindult az előszoba felé. Már majdnem az ajtónál járt, amikor megállt, és félelem tükröződött az arcán. Csendre intett engem, aztán letett és rám szólt, hogy bújjak el. Nem értettem, hogy mi folyik körülöttem, de szót fogadtam. Elrejtőztem az egyik szekrényben, de nem zártam be teljesen az ajtót. Anya ezt végignézte, majd vett egy mély levegőt és kilépett a szobából.
− Peter! Hol voltál eddig? Már mindenkit felhívtam, és…− a mondat végét nem hallottam, csak egy nagy koppanást, és egy sikítást. Aztán őrült kacaj töltötte meg a házat. Majdnem kimásztam a szekrényből, hogy megnézzem, mi történt, amikor megláttam a földön kúszni anyám. A szájából vér folyt. A konyha közepéig mászott el, amikor apám jelent meg az ajtóban. Láttam már dühösnek, és egyszer nagyon részegnek is, de azok semmik voltak ahhoz képest. Üveges tekintete volt, és látszott rajta, hogy bármire képes.
− Drága Peter! Mond meg a kedves feleségednek, hogy többé nem szívesen látott vendég ebben a házban− egy vörös hajú nő jelent meg apám mögött. Gyönyörű volt, de egyben ijesztő is. Látszott rajta, hogy mindig eléri, amit akar, és nem tiszta eszközökkel.
Apám arca megvonaglott egy pillanatra, mintha küzdene valami ellen, de aztán ismét megkeményedett. Elindult anyám felé, és meg sem állt, ameddig el nem kapta a hajánál fogva. Anya egy nyikkanás nélkül tűrte az egyáltalán nem kedves érintést, de a szeméből ismét folytak a könnyek.
− Ha azt hiszi, hogy bármit is elér ezzel, akkor ki kell ábrándítanom. Már rég nincs a házban – nyögte szakadozva anya. A nő ismét elnevette magát, majd ő is odament hozzá, és lehajolt előtte. Pont az arcába nézett, miközben beszélt.
− Az a gyerek csak a gondot fogja jelenteni, de lásd a szívem, te vele maradhatsz, de csak te – mondta könyörtelenül, és felállt. Ördögien elvigyorodott, és lassan odahajolt apa füléhez, mintha súgni akarna valamit, de nem mondott semmit. Majd egy pillanat alatt eltörte apa nyakát, ő pedig összerogyott és nem mozdult többé. Anya halárra vált arccal nézte végig, látszott rajta, hogy legszívesebben sikítana, de egy hang sem jött ki a torkán. A nő még egyszer ránézett anyámra, és egy szempillantás alatt eltűnt, mintha soha nem is járt volna itt.”
Azon a napon megesküdtem magamnak, hogy minden ilyen lényt megölök. Ez már húsz éve volt. Azóta minden éjszakám azzal telik, hogy vadászom. Öltem már vámpírt, vérfarkast, bukott angyalt és szirént is. De azt a nőt még nem találtam meg.
Anya viszont ennyi idő alatt teljesen magába fordult. Már öt éve nem szólt egy szót sem, és egyre többször láttam rajta, hogy magát hibáztatja a történtek miatt.
− Anya, reggel jövök. Addig vigyázz magadra! – nem vártam meg, hogy reagál e valamit, rögtön elhagytam a házat.
Sötét sikátorok között kerestem újabb áldozatom, éreztem, hogy van ott valami furcsa. Egy hét leforgása alatt tíz férfi tűnt el ebben a városrészben. Több mint valószínű, hogy egy szirén van itt. Hallottam, hogy valami leugrott a hátam mögé.
− A kicsi lány felnőtt! Milyen nagy öröm ez nekem. Végre elvégezhetem a feladatom, amit annak idején nem tudtam befejezni – ezt a hangot egymillió közül is felismerném. Az a nő állt mögöttem. Az egész testem megfeszült, a kezemben lévő fegyvert még erősebben kezdtem szorítani.
Pár másodperc alatt történt minden. Én megfordultam és már lendítettem a fegyverem, de a nő kitért előle. Egyenesen a nyakamnak ugrott és megharapott. Elvesztettem az egyensúlyom és mind a ketten a földön kötöttünk ki. Éreztem, ahogy a vérem kezdi szívni, viszont egy jól célzott rúgással lelöktem magamról. Abban a pillanatban talpra ugrottam és már a nyakánál volt a fegyverem. Az ő szemében semmi félelem nem volt, csak káröröm. Egy másodpercre megálltam, átgondolni, hogy miért is érezhet így, de ő megragadta a kezem és levágta a saját fejét. És ezt mind egy ördögi mosoly kíséretében csinálta.
Meghökkenve álltam a történtek előtt. De ezek után sem állt meg a világ, így elállítottam a nyakamon a vérzést, majd eltakarítottam a hullát. Rosszul kezdtem érezni magam, ezért inkább hazamentem. Eleget tettem már egy éjszaka alatt. Amint hazaértem egyenesen a szobámba mentem, és rögtön lefeküdtem. Még át sem öltöztem, pedig tiszta vér voltam. Azonnal elnyomott az álom.
Reggel olyan frissen ébredtem, mint még soha. Hamar lezuhanyoztam, rendbe szedtem magam és már indultam is munkába. Gyorsan elment a nap, amikor hazaértem anya az ajtóban várt. Fura pillantással figyelt engem, de azért megölelt és elkezdett sírni. Nem értettem, hogy mi van vele. Pár percig szorongatott, majd elengedett és felment a szobájába. Egy jó darabig álltam ott, de aztán bementem én is.
Mint minden éjszaka, akkor is ezt tettem. Egy bárba mentem vámpírokra vadászni. Teltház volt, alig lehetett megmozdulni. Átfurakodtam magam a tömegen és egyenesen a vámpírok törzshelye felé vettem az irányt. Voltak ott más lények is, de legtöbben vámpírok voltak. Mindig, ha megláttak, tudták, hogy jobb eltűnni, ha nem akarnak halottak lenni, de most meg sem mozdultak. Mind elmosolyodott, majd helyet kínáltak nekem. Ilyen őrültséget eddig még soha nem csinált egy sem. A vámpírok vezetője felállt és elindult felém.
− Az lettél, amit a legjobban gyűlöltél. Egy közülünk. Nem más, mint egy szirén – mondta egyszerűen. Ekkor állt össze a fejemben a kép. A nő ördögi mosolya. Ő elvégezte a feladatát, hogy ne öljek fajtájabelit, engem is egyé tett közülük. Fájdalmas halhatatlanságra ítélt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése