Halhatatlanságra ítélve - novellaverseny

Írta: Spencer Amelia

• Anya! – ugrott Spott a londoni pályaudvaron hirtelen vörös anyja nyakába, akin egy sötétkék poncsó, és egy élénk lila sál volt, a hideg őszi időre tekintettel.
• Hogy vagy, drágám! Na és a derék Mr. Watson? – kérdezte két csók között Mrs. Spott.
• Remekül vagyok, és köszi szépen, hogy érdeklődsz a vőlegényem iránt is, George is jól van, sok a munka a hivatalban, talán nemsokára elő is léptetik! Watson meg… Nos, ő Watson, tudod milyen. – válaszolta szem forgatva Karen.
• Alig várom, hogy találkozzunk, sütöttem neki egy jó adagot a kedvenc süteményéből, tudod a banános-csokisból, amit úgy szeret!
• Anya, ne gyulladj be ennyire! Fogunk egy taxit, és agyon szeretheted a te Watsonod… - sóhajtott Karen, és az utca felé húzta anyját.

• Az én kedvenc Spottom! – kiáltott az íróasztala mögül Ted, és gyorsan Mrs. Spott előtt termett, aki azonnal a karjaiba zárta a nyomozót.
• Drága Watson! Hogy van? – érdeklődött Mrs. Spott.
• Ahogy mindig, tudja. Apropó, Karen! Rájöttem!
• Esetleg azt is elmondod, mire?
• Csak mindent szépen sorjában! Először szeretném megkóstolni a banános sütit, amit édesanyád sütött, s ott illatozik a táskájában. – mosolygott Watson.

• Miből gondolod, hogy az esetek összefüggenek? – kérdezte Karen. Mindhárman egy hatalmas London térkép előtt álltak, ami tele volt piros rajzszögekkel, és fonalakkal, amik egy csomópontban találkoztak. – És miért olyan érdekes a kikötő?
• Először is, mert a halálesetek szinte minden részletükben megegyeznek, aztán, mert a kikötőben látták utoljára a fiúkat.
• Mr. Watson, egy fiatalúr keresi magát. – lépett be a szobába Mrs. Horvath, Watson bejárónője.
• Engedje be! – legyintett Ted, és újra a térkép felé fordult.
• Ted?
• Andy! Hogy kerülsz ide? – Watson két lépéssel az ajtóban termett, és férfiasan megölelte a magas, barna hajú fiút.
• Apáék, nos… Hát eljöttem otthonról. – vont vállat.
• És miből gondolod, hogy én rejtegetlek?
• Nem rejtegetsz, és azért gondolom, mert a nagybátyám vagy.
• Szálljak szembe apáddal? És az anyáddal?
• Nem elszöktem, Ted. Eljöttem otthonról, elköltöztem. Most nem jönnek utánam. sóhajtott fáradtan Andy.
• Andy Smith… Este már anyáddal fogok a telefonon lógni, és tízpercenként kell majd helyzetjelentést adnom arról hogy vagy… - csóválta a fejét Ted.
• Te félsz a nővéredtől? – nevetett fel Karen. Ó, Ted Watson fél a nővérétől, ez már valami!
• Nem félek tőle, de te nem tudod, milyen az aggódó Eleonour Watson…
• Kérlek, Ted.
• Pár napig itt maradhatsz, aztán meglátjuk. – válaszolt Ted. – De most ne zavarj, éppen egy sorozatgyilkos után vadászok. Szóval! Bár semmiféle bizonyítékom nincs, de mint tudjuk, ez nem is szokott érdekelni, játsszon csak a Yard, és Swift a helyszíneléssel, az nekik való. Mi nem pepecselünk, Karen. Van egy gyanúsítottam!
• Ó, igen? Kicsoda?
• Jacob Bathory.
• Ki?
• Báthory Erzsébet ükonokája, az egyik leggazdagabb ember Angliában. – válaszolta Mrs. Spott.
• Látom készült, Mrs. Spott. – mosolygott Ted.
• Vigyázzatok vele…
• Miért? Túl jó szónok?
• Ne izgulj, Ted, nincs Isten, aki lebeszélne téged a pódiumról. – mondta csúfondárosan Andy.
• Haza akarsz menni? Szóval? Miért kéne vigyáznunk vele?
• Veszélyes. És rejtélyes.
• A két kedvenc szavam! Karen, indulunk! – kapta fel kockás sálját, és szürke szövetkabátját Watson, és nyomában Karennel kiviharzott az irodából.

London egy eldugottabb kikötője előtt tette le a fekete taxi a nyomozót és társát. Watson egy hatalmas, Viktória korabeli kúria előtt állt meg, amit két lerobbant ház közé építettek.

• Kellemes környék… - mondta cinikusan Spott.
• Azt hiszem, a mi barátunk pont erre hajaz. – válaszolt Ted, és megindult a bejárat felé. – Akarsz csengetni? Tudom, hogy szeretsz nyomkodni.
• Kihagyom, még elkapok valamit…
• Tessék? – kérdezte fennhangon egy ősz, frakkos lakáj az ajtóban, miután Watson harmadszori csöngése után kegyeskedett ajtót nyitni.
• Hát ezt nem kapkodta el. – mosolygott vidáman Ted. – A nevem Sir Teodor Watson, és ez a bájos hölgy itt mellettem Karen Spott. A ház ura itthon van?
• Milyen ügyben keresik?
• Történészek vagyunk, és egy könyvet írunk Báthory Erzsébetről.
• Bejelentkeztek az Úrhoz?
• Nem tudtuk, hogy be kell. De nagyon szeretnénk tisztázni néhány életrajzi adatot Báthory gyerekkorából. – mosolygott negédesen Karen.
• Kövessenek! – a lakáj egy percig hezitált, majd beengedte Watsonékat. Egy kétszintes előcsarnokba léptek. Vörös drapéria, aranyozott fa bútorok.
• Hát, ez már nem a mi kerületünk, mi Spott? – bökte oldalba Watson a társát.
• A felsőház nem egy apartmanjában megfordultunk… - forgatta szemeit Karen.
• De ez Viktória hagyatéka! A 18. század legszebb alkotásai egy helyen!
• Mr. Bathory várja magukat a könyvtárszobában. – lépett melléjük a frakkos komornyik.
• Amúgy, hogy hívják? – fordult vissza az ajtóból Ted.
• James, uram. – hajolt meg az említett, majd eltűnt a sötét folyosó végén.
• Mit gondolsz, kit találunk a könyvtárban? – kérdezte Ted.
• Remélem, nem egy hullát. Elegem van amúgy is a könyvtárakból, egyre jobban taszítanak. Vajon miért annyira jó hely egy gyilkossághoz egy könyvtár? – sóhajtott Karen. Watson előre engedte az ajtóban, ahol egy hatalmas karosszékben ült Jacob Bathory.
• Legyenek üdvözölve szerény hajlékomban! – mosolygott a harmincas éveiben járó magas férfi, majd felállt, hogy kezet fogjon Teddel, Karennek pedig kezet csókolt. – Kérem, foglaljanak helyet! James azonnal hozza a frissítőket. Minek köszönthetem a híres detektívpáros látogatását.
• Erős a gyanúnk, hogy a környéken látták utoljára azt a hat fiatalt, akik az elmúlt két hétben nyom nélkül eltűntek. – vágott a közepébe a nyomozó, míg Spott egy pillanatra lefagyott, hogy felfedték az inkognitójukat.
• Hallottam róla. – bólintott Bathory.
• Akkor arról is tud mesélni, hogy hol rejtegeti őket? – kérdezte élesen Watson.
• Hallottak maguk Dorian Grey legendáról?
• Miért olyan fontos ez?
• Oscar jó barátom volt.
• Úgy érti, Oscar Wilde? - kérdezte Karen.
• Pontosan.
• De, ő majd’ nyolcvan éve halott. – köhögte zavartan Spott.
• Szóval ismerik Grey történetét. Én vagyok Grey atyja. Rólam mintázták.
• És miért kellett a hat húszéves? – kérdezte higgadtan Ted.
• Rémesen egyszerű. Hét húszéves, fiatal vére kell, hogy megtörjem az átkot, amit a drága anyám olvasatott rám, Báthory Erzsébet. Meg kellett várnom, hogy leteljen az időm, aztán megfürödhetek a vérükben, így örökre életben maradok, és nem kell tartanom a festménytől.
• Hét? Csak hat fiatal tűnt el… Ki a hetedik? – kérdezte Ted, és azonnal választ is kapott. Az ajtóban James állt Andyvel. A fiú szája és kezei be voltak kötözve, testén, több helyen vágások voltak. – Andy… - hűlt el a detektív.
• Csak nem ismeri az ifjút? – húzódott gúnyos mosolyra Jacob szája.
• Szeretném, ha kihagyná az unokaöcsémet a saját feltámasztásából, és keresne valami útszéli ficsúrt. – fújt Ted, és megint Andyre nézett.
• Félek, nem tehetem. A fiú tökéletes. Sajnos meg kell halnia. – mondta tárgyilagosan Bathory, Andy pedig ficánkolni kezdett James erős szorítása alatt.
• Karen! Minden rendben? – kérdezte Ted, mikor társa a padlóra hanyatlott.
• Szóval ő érzékenyebb az altatóra. Sajnálom, Sir Watson, de attól tartok, nem nézhetik végig a műsort. Nemsokára maga is elalszik, legközelebb pedig már csak a Temze alján beszélhet az ön Ms. Spottjával. – nevetett Bathory. Ekkor érezte meg Watson is az altató hatását, és ő is a földre esett. Az utolsó tiszta gondolata Andy mogyoróbarna szemei és a csíkos perzsaszőnyeg voltak.