Az utolsó felvonás

A Hattyú halála első táncelőadása. Nyüzsgő emberek mindenhol, a koreográfus az utolsó instrukciókat osztja ki a fellépők között, a sminkes az utolsó simításokat végzi az arcokon. Én pedig hangtalanul a tükörben figyelem a mögöttem zajló eseményeket, mikor valaki mögém lép finom megérinti a vállam és csak annyit mond: „Itt az idő”. Annyiszor gondolkodtam vajon, hogy lesz? Miként fog megtörténni? Most végre megtudom, a kérdőjelek eltűnnek. Lassan kisétálok gyönyörű, fehér csipkés ruhámban a színpadra és csupán egyetlen reflektor világít. A közönség elhallgat, és csupán a hegedű lágy hangját lehet hallani az óriási teremben. A zene magával ragad, és a tánc mozdulataival megszólal az eddig hangtalan testem. A félénk hattyú kibontja szárnyait és felfedezi a számára eddig ismeretlen világot. Hirtelen sötétség támad majd az eddig védelmet nyújtó bokrok ágai szétnyílnak. A közönség ámulattal nézi, az előadást szájtátva várja azt, vajon ki az, aki a hattyúra oly dühösen rátör, de választ nem kap. A függönyök egyik pillanatról a másikra elfedik a titkot. Az első felvonás végére értünk. Lesétálok a színpadról majd az öltözőm felé veszem az irányt. Út közben mindenki gratulál nekem. Amint az öltözőmhöz lépek az ajtaja kísértetiesen, nagy nyikorgásokat hallatva kitárul előttem majd egy ismerős arccal találom szemben magam.
- Nem tudsz te rólam semmit!
Amint ezt kimondom, az alak nekem esik és neki lök a tükörnek, ami ekkora erő hatására kis darabokra törik. Védekezés képen megfogom az egyik szilánkot és a hátába vágom, amitől ő a földre rogy. Amikor eljut a tudatomig az, amit imént tettem záporként hullnak a könnycseppek az eddig száraz szememből. Kintről kiabálás szűrődik be:
- Hol van Elisabeth? Most azonnal keressétek meg! Kezdődik a második felvonás!
Lassan, magabiztosan kisétálok az öltözőből majd a színpadhoz sietek ahol már a rendező idegesen várakozik arra, hogy megjelenjek. Nem szól semmit, csak kilök, a színpadra ahol beállok, a helyemre majd a függöny újra feltárja a színpad titkait. Ott folytatjuk, ahol abba hagytuk. A közönség újra feszülten figyel, vajon mi történik a hattyúval? Csak pár táncmozdulat és a nézőtérről egybe hangzó sóhaj hangzik fel. A hattyú életben van. A percek telnek, a táncosok fáradnak, a lábaim néha - néha megremegnek, lassan az előadás végére érünk. Az első előadásom végére. Szaladok a férfihoz, aki feldob, majd elkap, de mikor feldob, keze elgyengül, és nem tud elkapni. A színpad kemény tölgyfa padlójára zuhanok, csontropogás közepette a közönség ijedten tekint rám. Próbálok felállni, de nem, megy. Hirtelen elhunyt édesanyám szelleme jelenik meg előttem majd így szól: „Képes vagy rá.”
A szavak villámcsapásként érnek. Felállok, megmutattam, hogy engem nem lehet ilyen könnyen legyőzni. Következik a nagy finálé, egy dupla padeburé forgással az emelvényre helyezkedek és várom a zuhanást. A végéhez értünk, az emelvényen állok, miközben hófehér ruhámon egyre nagyobb vérfolt jelenik meg. Eljött az idő, az egyik táncos meglök, majd zuhanok és zuhanok. Testem elkönnyebbül és nyugalom veszi át az feszengés helyét. Mint mikor életünkben először repülünk, kecses madárnak érezzük, magunkat az idegesség megszűnik és nyugodtak leszünk. Behunyjuk a szemünk azt képzelve, hogy madarak vagyunk, akik a levegőben oly súlytalanul szállnak. A balettelőadás véget ért, pontosan úgy, mint a versenyfutásom az idővel. Megtettem azt, amire anyám kért, eljutottam a csúcsig innen már csak a halál van. Lezuhanok a szivacsra, ami a díszlet mögé van, elrejtve majd a fény helyét átveszi a sötétség és én örökre lehunyom a szemem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése