Mindörökre
- Nagyon szeretlek – suttogta a fülembe.
- Én is téged – odahajoltam az arca fölé, és egy határozott mozdulattal megpusziltam a száját.
- Szeretem, mikor ilyen vagy – elmosolyodott és becsukta a szemét. Gyengéden megöleltem, majd a reggeli teendőim után a munkába indultam a párommal együtt.
A munkahelyem előtt állt meg a kocsival, majd egy csókkal búcsúztam tőle. Hosszú nap elé néztem, legalább 10 vendéget vártam a fodrászatban. Lassú léptekkel haladtam a szalon felé, mert ezt a szép, napsütéses napot inkább a szerelmemmel töltöttem volna kint a parkban. A szalonba lépve már egy vendég már rám várt. Előbb jött, mint gondoltam. Odalépkedtem hozzá, majd illedelmesen elnézést kértem a késésért, attól függetlenül, hogy tudtam, hogy időben érkeztem. Elvonultam egy kisebb helyiségbe, hogy átöltözzek a munkaruhámba, majd visszamentem a vendéghez. Szóltam a hölgynek, hogy minden készen áll, és elkezdhetem a haját.
- Ne sokat vágjon belőle – kaptam az utasítást. – Csak a végéből.
Tipikus gazdag hölgy volt. Tudtam, hogy most nem hibázhatok. Minden apró hibát észrevenne, és én járnék rosszul. Alaposan megmostam a haját, majd egy másik székbe ülve belekezdtem a vágásba. Mosolyogva végeztem a dolgomat, amikor a nő hisztérikus rohamban tört ki.
- Nem megmondtam, hogy ne sokat? – állt fel félig kész hajjal a székből, miközben a hajára mutogatott siránkozva. Körülbelül egy centit vágtam le, de az neki úgy látszik, hogy sok volt.
- Elnézést kérek, mindjárt rendbe hozom – nyugtatgattam, miközben azon gondolkoztam, hogy miképp is fogom végrehajtani az előbbi könnyelmű kijelentésemet. Tovább dolgoztam a haján, és körülbelül fél óra múlva már kész is volt.
- Nem fizetek – állt fel határozottan elém a középkorú, szőke hajú nő. – Nem azt kaptam, amit kértem.
Remek. Nem volt elég, hogy az egész szalonban ránk szegeződött minden tekintet az előbbi kiborulásán, most még ezt is úgy intézi, mintha én egy kétbalkezes ember lennék, aki semmit sem tud megoldani. Tehetetlenségemben engedtem neki, és többször bocsánatot kérve engedtem útnak a csodás frizurájával együtt. Mosolyogva léptem a következő vendégemhez. Ő már sokkal barátságosabb volt, mint az előző. Végig beszélgettünk a hajvágás alatt. Szimpatikus, már az ötvenes éveiben járó hölgy volt. Éppen, mikor végeztem, a nadrágom zsebében elkezdett rezegni a telefonom. Gyorsan felvettem, majd amikor meghallottam, hogy mi történt, mindent magam mögött hagyva rohantam ki a szalonból egyenesen be a kórházba. Az ajtóhoz érve bent megláttam őt egy hordágyon, ahogy még mindig küzdenek az életéért. A műtő ajtaján lévő tiltás ellenére berontottam a szobába.
- Mi történt? – léptem idegesen az egyik szabadon álló orvos felé.
- Autóbaleset. Frontálisan ütköztek, és a fiatalember nem volt bekötve – vázolta fel a helyzetet, én pedig nem hittem el, amit láttam, és hallottam. Az egyik nővért arrébb lökve helyet törtem magamnak, hogy lássam a szerelmemet.
- Kelj fel! – megfogtam a két kezem közé az arcát, és magamból kikelve ordítoztam. – Nem hagyhatsz itt, nem teheted ezt velem.
- Ne csinálja ezt! – utasított az egyik orvos, miközben ketten a karjaimnál fogva rángattak el tőle.
Zokogva rogytam le műtő előtti széksor egyik ülésére. Könnyáztatta arcomat a tenyereim közé temettem. Hosszú órák múlva kinyílt az ajtó. Az orvos rázta a fejét. Egyből sejtettem, amit legrosszabb álmaimban sem szerettem volna hallani.
- Sajnálom, de nem tudtuk megmenteni – mondja együtt érzően az orvos, és megsimítja a vállamat.
- Ez nem lehet – suttogtam halkan, és megindultam a műtő felé. – Nem igaz! – kiabáltam teljes hangerővel, de az egyik ápoló ismét lefogott, és nem engedett be hozzá.
Az élet igazságtalan, fájdalmas és kegyetlen. Mindig azt veszik el tőlünk, akit önzetlenül, tiszta szívből szeretünk. Csúnyán elbánt velünk az élet. Elszakítottak egymástól. Az ágyamban ülök, kezemben a laptopommal. Könnyek gyűlnek lassan a szemembe, amint az egyik közös képünket megnyitom. Még csak most tudatosult bennem, hogy többé nem látom. Itt hagyott, akarata ellenére. Nagyon fáj. Mintha egy tőrt forgatnának a szívemben, és közben nevetnének rajtam. Pocsékul érzem magam, amiért elment. Nem látom többé az arcát, és a hangját sem hallhatom. Egyedül érzem magam, mintha megszűnt volna minden körülöttem. Nem tudom, hogy mit fogok ezek után kezdeni nélküle. A közös emlékeink jutnak eszembe, ahogy a képeket nézegetem, és akaratlanul is előtör belőlem a sírás. Hagyom, hogy a meleg könnycseppjeim lassan folyjanak le az arcomon.
Nem tudom kiverni a fejemből azt a napot. Előttem van a kép, ahogy küzdenek az életéért, majd az orvos közli, hogy sajnálja, de nem tudta megmenteni. Őt, aki az életet jelentette számomra. Kopogtatnak az ajtómon, de elengedem a fülem mellett. Miután már a harmadik kopogást hallom, erőt veszek magamon, és az ajtóhoz sétálok. Elfordítom a kulcsot a zárban, hogy még véletlenül se zavarjanak. A külvilág felé próbálom azt mutatni, hogy minden rendben van, jól vagyok, de ez nem így van. Amikor egyedül vagyok, és senki nem lát, elgyengülök, és a könnyeimet szabadjára engedem. Visszaülök az ágyamba, és ismét az ölembe veszem a laptopot. Bedugom a fülhallgatót mindkét fülembe, és az egyik kedvenc számunkat kapcsolom be. Szinte kiszakítja a dobhártyámat, annyira hangos a zene, de nem bánom. Leteszem a laptopot magam mellé az ágyra, de a zenét még hagyom a fülembe üvölteni. Felveszem a földről az egyik pulóverét, mélyen beleszagolok, majd magamhoz ölelve lefekszek. Érzem az illatát, olyan, mintha még mindig itt lenne velem. Ha egy kívánságom lehetne, azt kívánnám, hogy itt legyen mellettem úgy, mint régen. Szükségem van rá! Nélküle egy senki vagyok, és elveszettnek érzem magam. Lassan, könnyeimmel küszködve elalszom, és azt kívánom, hogy bárcsak soha többé ne kelnék fel.
Csönd van, és vakító fehérség mindenhol. Nem tudtam eldönteni, hogy még álmodom, vagy ébren vagyok. A messzi távolból egy sötét alakot láttam. Megrémültem. El akartam menekülni előle, mielőtt még odaér hozzám, de a lábaim nem engedelmeskedtek. Ahogy közelebbről láttam, tudtam, hogy csak egyvalaki lehet. Ő… Gyengéden átölelt, ahogy elém lépett. Jellegzetes illatát ismét éreztem. Nyakához hajoltam, és erősen beleszagoltam. A legjobb érzés volt, amit napok óta éreztem.
- Hol vagyunk? – kérdeztem megrémülve.
- A mennyországban – suttogta halkan, miközben kezei a derekamon pihentek.
- Most már örökre együtt maradunk? – két gyönyörűen szép zöld szemébe nézve kérdeztem.
- Mindörökre…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése